I. (Szent) László (Lengyelország, 1046. június 27. – Nyitra, 1095. július 29.) Árpád-házi magyar király (1077 – 1095). Bátyja, I. Géza után lépett a trónra, utóda Könyves Kálmán volt.

I. Béla magyar király és Richeza lengyel hercegnő (II. Mieszko Lambert lengyel fejedelem lánya) második fia volt. Egy gyermekének a neve ismert, ő Szent Piroska, későbbi bizánci császárné. A László név szláv eredetű, a Vladiszláv keresztnévből származik, a jelentése: hatalom és dicsőség.

Királyként roppant szigorú, de igazságos törvényalkotó volt, aminek eredményeként megszilárdult a magántulajdon védelme az országban. Uralkodása idején Magyarország, fennállása óta először, képes volt a hódításra. 1091-ben elfoglalta Horvátországot, miután beavatkozott az ottani belviszályokba.

Erősen keresztény hitű, bátor, harcias király volt. Az ő uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspök, I. István, Szent Imre, András és Benedek remeték. Előbb Somogyvárott, majd véglegesen 1106-ban, Váradon helyezték örök nyugalomra, az általa alapított régi Székesegyházban, amely akkor a nagyváradi várban volt. Őt magát 1192-ben avatták szentté.

László 1078 körül Rajnai Rudolf sváb herceg és Savoyai Adelhaid leányát, Rheinfeldi Adelhaidot vette feleségül, ezzel rossz irányba kötelezve el magát, mert a német-római ellenkirályként fellépő Rudolf már 1080-ban meghalt a csatamezőn.

Gyermekeik: Piroska, aki Komnénosz II. János császár felesége lett. Bizáncban Priszka néven ismerték. Rajta kívül még két, ismeretlen nevű leánygyermeke volt. Egyikük Jaroszláv kijevi herceg felesége lett.

A források szerint László erőskezű, hatalmas termetű férfi volt, aki „a többi ember közül vállal kimagaslott”. Nagy testi erejét még ötven éves kora körül is megőrizte. A harcban való jártassága, a csatákban mutatott személyes bátorsága következtében a középkorban fokozatosan vált nagyon népszerűvé. A kiváló katonai erények mellett Hartvik püspök már Könyves Kálmán idején elismerően írt László erkölcsösségéről, erényességéről és mély vallásosságáról.

A népét győzelemre segítő László kultusza tovább élt a későbbi korokban is. A nehéz háborús időkben a nép László királytól várt és remélt segedelmet; a magyar katonák László nevét kiáltozva rohantak a törökre. Testi és lelki képességei miatt a katolikus egyház csodatévő harcos szentet is tisztel benne amellett, hogy személyében a magyar történelem sikeres országépítő uralkodójára tekintünk, aki kemény kézzel szilárdította meg a legyengült államot, másrészt pedig a német terjeszkedéstől, a pápai hűbértől és a keleti nomád népek pusztításaitól egyaránt megvédte országát és biztosította a független magyar állami létet. Minden időkre prototípusává vált az erényekben dús és a tetteiben évszázadokra előre cselekedni tudó országvezetőnek.